A közvélemény számára mindeddig ismeretlen képeket és dokumentumokat láthatnak az érdeklődő látogatók a Nobel-díjas Kertész Imréről az Szegedi Tudományegyetem Központi Épületében nyílt kiállításon, egészen október 31-ig.
A tárlat a 23. Őszi Kulturális Fesztivál programjaként jelenik meg, és két részre tagozódik: az 1960-tól Kertész Imre irodalmi témájaként megjelenő korai „iskolaévek”, azaz portrék és a képekhez tartozó vallomások.
A kiállítás második részében a már Nobel-díjas író szegedi bölcsészkaron tett látogatását mutatja be fényképek és interjúrészletek által.
A tárlatot október 15-én, hétfőn Dr. Hafner Zoltán irodalomtörténész, a Kertész Imre Intézet igazgatója nyitotta meg. Közreműködött Szecsődi Ferenc hegedűművész és Benedekfi István zongoraművész.
Az Szegedi Tudományegyetem Központi Épületének aulájában huszonnyolc paravánon szerepelnek képek és dokumentumok Kertész Imréről, így is megemlékezve a 2016-ban elhunyt Nobel-díjas íróra.
Hafner Zoltán, a Kertész Imre Intézet igazgatójának megnyitón mondott beszéde:
„Kedves barátaim, tisztelt vendégek!
Abban a szerencsés, bár mostanság korántsem könnyű helyzetben vagyok, hogy ismerhettem Kertész Imrét: az embert és az írót, akivel a barátságom és munkakapcsolatom is sok szállal kötődik Szegedhez. E történet 24 évvel ezelőtt vette kezdetét, mikor Erdélyi Ágnesnek köszönhetően egy évig én szervezhettem a Móra Kollégium irodalmi estjeit. Egy ilyen alkalomra érkezett meg 1994. október 28-án az író – emlékszem, ő az egész este folyamán tegezett, én pedig magáztam (35 év volt a korkülönbség közöttünk), ami számomra teljesen természetes volt: idősebb és általam nagyra becsült tanáraimmal, Keserű Bálinttal és Ilia Mihállyal is ekként beszélgettem. Miután elbúcsúztunk, még visszafordult a kollégium lépcsőjén, s azt mondta: „Döntsd el, hogyha legközelebb találkozunk, tegeződünk vagy magázódunk-e.” Zavartan válaszoltam, hogy jó, tegeződjünk – de biztos voltam benne, hogy soha többé nem fogunk találkozni. Aztán nem így alakult: véletlenek során múlt a többi, feltéve, hogy vannak véletlenek. Tény azonban, hogy a Nobel-díjig (a tényleges munkáink kezdetéig) mégiscsak többször összefutottunk baráti társaságban, vagy épp ő hívott meg négyszemközti beszélgetésre.
Amikor 2002 őszén neki ítélték a Nobel-díjat, a szélesebb olvasóközönség körében szinte teljesen ismeretlennek számított – így hát kiadói részről felmerült annak a gondolata, hogy próbáljuk meg valamiképp az ismeretlen Kertész Imrét bemutatni. Ennek érdekében kezdeményeztem, hogy kezdjük el beszélgetéseinket rögzíteni, Az első találkozásunkra ez ügyben, ha jól emlékszem, 2003 januárjában került sor. Akkor, a két-három órányi felvétel után mindössze Imre kisgyerekkoráig, az első négy-öt évéig jutottunk el. Élvezte a mesélést, és azt javasolta, semmit ne siessünk el, ne tűzzünk ki határidőt: tartsuk meg ezt a ritmust, és utólag majd meglátjuk, mi alakul ki belőle. Másfél éven keresztül, időrendben haladva jutottunk el az akkori utolsó művéig, a Felszámoláshoz, amelynek szerkesztője lehettem. Ez a beszélgetéssorozat máig kiadatlan, ám e nélkül nem készülhetett volna el a K. dosszié. A hangfelvételek átírására itt, Szegeden került sor, Machan Eszter jóvoltából, és amikor majd nézik a képeket és a hozzájuk választott kommentárokban azt olvassák, hogy „Kiadatlan interjúrészlet”, akkor az idézetek erre a bizonyos beszélgetéseinkre utalnak. Terveztünk, kérésemre, egy képeskönyvet is, amely elkészült és szintén nem jelent meg: a mostani, „tanulóéveket” bemutató kiállításrész ennek anyagából is válogat – és akad olyan fotó, amelyhez az író e kötetterv kapcsán írt személyes hangú kommentárt.
Ezen első munkáink közben és után készült el tehát a K. dosszié – egy párbeszédes formában, önállóan megírt önéletrajz, melynek budapesti bemutatójára a Radnóti Színházban került sor, 2006 márciusában. Az író beszélgetőtársául a legendás műveltségű, 1973 óta mindmáig Szegeden tanító Szörényi Lászlót kértem fel: a már említett Móra Kollégium-beli irodalmi esteket ugyanis előttem hosszú éveken át ő vezette, hónapról hónapra, s engem ért az a megtiszteltetés, hogy e hagyományt folytassam. A színházbeli beszélgetés aztán még órákig folytatódott szűkebb körben – és megidéződött az egykori Móra-beli esték hangulata, és így is váltunk el: az első adandó alkalommal folytatódjék tovább e hajnali 2 óráig tartó beszélgetés Szegeden, a Móra Kollégiumban, melyre az író rögtön s örömmel igent is mondott.
Nem volt egyszerű a szervezés és időpont egyeztetés, és a lehetséges fogadtatást, az érdeklődők számát is nehéz volt megjósolni. Bizonyos kockázatot jelentett, hogy a bölcsészkari Auditorium Maximum meg fog-e telni fiatal hallgatókkal. Előzetes tapasztalataink sem voltak: az akkor már a párizsi Sorbonne és a berlini Freie Universität díszdoktorát mindössze a pápai református gimnázium és a pannonhalmi bencés gimnázium hívta meg ezt megelőzően közönségtalálkozóra; magyar egyetemtől viszont sem azelőtt, sem később nem kapott hasonló invitálást az író. A szegedi fogadtatás és vendégszeretet azonban minden várakozást felül múlt. Ahogy Ilia Mihály tanár úr nyilatkozott: utoljára 1956 októberében a MEFESZ (a Magyar Egyetemisták és Főiskolások Szövetségének megalakulásakor) voltak annyian a bölcsészkar nagytermében, mint 2007. március 28-án. S ahogy a másnapi Délmagyarország újságírója fogalmazott: „… a több száz fős hallgatóság meghitten ölelte körül az írót. Később egy pad nagy robajjal le is szakadt, annyian ültek rajta.” – Ugyanitt olvashatjuk: „Szörényi László, majd a publikum két és fél órán keresztül faggatta Kertész Imrét, de végig azzal az érzéssel, hogy még órákon keresztül hallgatná őt – fehérek közt egy európait.” A komor művek szerzőjének nyitottsága, közvetlensége és kivételes humorérzéke páratlan hatással volt. Az estet követő hosszas dedikáció során Kertész Magda (az író második felesége) úgy nyilatkozott, hogy a „fantasztikus légkörből” szinte kézzelfoghatóan volt tapintható a szeretet; maga az író pedig így búcsúzott: „Nagyon meghatott ez az óriási részvétel Szegeden. Legnagyobb örömömre rengeteg fiatal volt. Emelkedett érzésekkel megyek haza.”
Mindezek nem udvarias szavak – Kertész Imrével haláláig sok időt voltam együtt Berlinben és Budapesten, volt, hogy havi rendszerességgel töltöttünk kettesben egy-egy hetet, mikor Magdának egyéb ügyeket kellett intéznie. Kisgyerekkora, pontosabban szülei válása óta (s ekkortól indul a jelen kiállításunk) ott kísértett Kertész Imrében a szeretetéhség és szeretethiány. Ennek megtapasztalása volt a legszívbemarkolóbb és a legborzalmasabb számomra az utolsó években. Ebből a szempontból is kivételes pillanat és különleges jelentőségű volt a szegedi találkozó: sosem érezhette ennyire, hogy itthon is szükség van rá; s a díjak ezt az érzést soha nem pótolhatták. Minél többet foglalkozom – immár hivatalból is – Kertész szövegeivel, annal inkább bizonyos számomra, hogy az író műve és élete (mely ezer szállal kapcsolódik össze) még jócskán felfedezésre vár. A szegedi egyetemnek, tanáraimnak én magam is sokat köszönhetek: remélem, e kiállítással az íróval közös hálánkként viszonozhatjuk mindazt, amit kaptunk, s amit igazán megköszönni nem is lehet. Nézzék és fogadják szeretettel e most először bemutatásra kerülő képeket.”