Ma tíz éve hunyt el Karátson Gábor, író, műfordító, festőművész, a közelmúlt magyar kulturális és közéletének egyik legsokoldalúbb egyénisége. Személyiségéhez, életművéhez az 1956-os forradalom és szabadságharc, a megtorlás, a börtön ugyanúgy hozzátartozik, mint a festészet, a szépirodalom, a Biblia és a távol-keleti bölcselet, vagy a környezetvédelem. Az évfordulón Soltész Márton tudományos igazgató előadásának szerkesztett változatát adjuk közre, amely Karátson Gábor születésének 90. évfordulóján, a Kertész Imre Intézetben rendezett tudományos konferencián hangzott el.
Két találkozás Karátson Gáborral – ezt a címet adtam a májusi Karátson 90 tudományos konferencián megtartott előadásomnak. És valóban: egy „kvázi-személyes” és egy mélyen átélt szellemi találkozásról szeretnék beszámolni. Rámutatva a 90 éve született Mester és 1956 jelenlétének nem szűnő folyamatosságára.
Festő az út szélén
Naplóbejegyzés, 2006. június 18. vasárnap délután. „Szikrázó hőség. A visszapillantótükörben hullámzik az aszfalt. Motorom bőgve, hörögve ereszkedik alá a Tildy Zoltán hídról Tahi felé. Körforgalom, stoptábla. A 11-es útra ilyenkor szinte lehetetlen kikanyarodni. Mindkét irányól egybefüggő kocsisor. Mindenki egyszerre kürtöl, ordít, fenyegetőzik. Egyetlen halálra sebzett, vonagló, mérgeit fröcskölő szörnyeteg csápjai vagyunk mindannyian. A hőségtől s a haragtól alig látok. Kesztyűimből patakokban folyik az izzadság, de le sem csöppenhet a lángoló úttestre, mert félúton elpárolog. Gondolatban ruhástul rontok a Dunába Leányfalunál. Perceken belül elkezdődik az evezősverseny, s én itt pácolódom a saját levemben. Káromkodom, mutogatok, rángatom a gázt, villogok. Nagy nehezen átfurakszom a Visegrád felé tolongó fenevadak között. A buszöböl felé talán egérutat nyerhetnék, gondolom, ám ekkor újabb szerencsétlenség ér. Forró, sistergő bálnaként fekete füstöt okádó volánbusz úszik elém. S innentől se előre, se hátra. Szürreális látomás: Karátson Gábor, a »nagy magyar festő«, amint a megállóban üldögél. Nem mindennapi látvány. Igazi »utolsó bölény«.”
Kissé kiegészíteném és értelmezném a történetet. A köhögő autóbusz percekig vesztegelt az öbölben, s így akaratlanul is szemtanúja lettem a közismert művész látszólagos semmittevésének. A megálló támla nélküli okkersárga deszkapadján ült, lábait keresztbe téve, őszes hajában az elmaradhatatlan fekete hajszalaggal. Nem úgy nézett ki, mint egy utazó. Inkább amolyan szerzetesformának tűnt. Mezítláb volt, saruban, napszítta pólóban, lábszárközépig érő fehér vászonnadrágban. Sem békés, sem türelmetlen várakozóra nem hasonlított. Ha úton is volt valahová, inkább csak a közelbe. Egészen biztosan nem a szentendrei buszra várt. Nem is Visegrád felé nézett, jobbára csak maga elé. Térdén egy újságpapírba csomagolt könyv – abba pillantgatott időnként lopva, mint aki szöveget tanul. Talán mondott is néha maga elé valamit. Mindenesetre határozottan úgy tűnt: tanul és dolgozik. Meg is lepődtem: miért éppen itt üldögél? Ebben a nyáreleji infernóban, a közértből jövet, miközben – az Ötvenhatos regény kifejezésével élve – körülötte „Pöfög, zörög a forgalom”? Még csak azt sem hiszem, hogy szimbolizálni akart volna valamit. De persze éppen ezért válhatott szimbólummá a számomra. Egyszerűen csak üldögélt. Ahogy egy közönséges fűféle a legforgalmasabb úttest mellett is felnő, s a körülményektől mit sem zavartatva, szakadatlanul saját egzisztenciájával foglalatoskodik.
Amit elmondtam, banális történetnek tűnik, holott korántsem az. 19 évvel ezelőtt történt mindez. Akkor még csak ösztönös író-olvasó ember voltam: nem tudtam, mit és miért, csak olvastam és írtam. „A nagy kortárs festőművész” – így maradt meg emlékeimben a figura, akit akkor, ott láttam. Különleges fizimiskáját jól ismertem a nagyszülők által előszeretettel nézett Duna Televízióból és a Magyar Nemzet című napilap hasábjairól, amelynek édesapám akkoriban előfizetője volt. 19 éves voltam, s mint olyasvalakinek, aki maximálisan saját korában és ellenkultúrájában élt, nekem mégis szerves kötődésem volt a valódi, az időtlen kultúrához – amelynek aktorai és auktorai az élet problémái helyett mindenkor az Élet problémájával foglalatoskodnak. Akik átélnek, megélnek, s nem csak túlélnek – ahogyan Kertész Imre mondaná. Akik olyan kíméletlenül öntörvényűek és megvesztegethetetlenül őszinték, mint a legközönségesebb útszéli növény.
Bizony: az „útszéli”, a „közönséges”, a „primitív” itt nem szitokszavak. Sőt! Ezek a minőségjelzők az univerzális természeti léttel való egylényegűséget fejezik ki. Egy panteisztikus (a Teremtő Istent az anyatermészettel azonosító), a mozdulatlanságra és befelé figyelésre hajló meditatív attitűdöt jelölnek. Nem mozgalmat! Ellenkezőleg: egyénileg választható szemlélet- és gondolkodásmódot. Olyat, amely elutasítja a világ, s benne végül az élet kioltását katalizáló progresszív-technicista tendenciákat, a belőlük sarjadó válság-ontológiákkal együtt. Egy vegetatív, az egyedi élet fennmaradását szolgáló pozitív lételméletet.
Ennek a végtelenül nyitott, mégsem védtelen, organikus, mégis értékorientált szemléletmódnak a 20. század második felében emberileg-művészileg egyaránt Karátson Gábor volt a leghitelesebb hazai képviselője. Próféta és apologéta – aktor és auktor, ’56-os áldozat voltában is cselekvő, gondolkodó, a végső konzekvenciákat kereső. Ő fordította le (nem is egyszer!) és adta a kezébe a korszak másik kiemelkedő moralistájának, Kertész Imrének Lao-ce időtlen remekét, a Tao Te Kinget. Miskolcon, Pesten és Pécsett is tanított – mert pontosan tudta, hogy nincs fontosabb az „ifjú szívek” értékrendjének formálásánál. Ő lett a Duna-kör motorja, mert dunai evezős volt, akárcsak én – már akkor, azon a 2006-os júniusi napon, és azóta is. És ugyanúgy érzékelte az ökológiai fenyegetést, ahogyan Pereházy Pali barátunk, a leányfalusi Vadkacsa Vízitelep alapító vezetője (oda siettem-száguldottam evezősversenyre akkor is), de említhetném egykori folyóiratunk, a PoLíSz szerkesztőjét, Elmer István írót, a muzsikus Waszlavik Gazember Lacit, A szederinda szeme című Duna-könyv íróját, Kemsei Pistát, a surányi–leányfalusi humoristát, Fábry Sanyit – és mindazokat, akiknek a Duna, a Dunakanyar sorsa összefonódott saját sorsukkal.
Mi valamennyien Karátson Gábor szellemi örökösei vagyunk.
A jeles ember
Másodszor 2015 nyarán találkoztunk – valamikor július 23-a után, mert a nekrológját olvasva lapoztam fel 10 esztendővel korábban megjelent kötetét, az Ötvenhatos regényt. Frissen doktorált irodalomtörténészként azon kaptam magam, hogy soha egyetlen sort sem olvastam a „Mester”-től.
Könyve otthonos világba vezetett: egy végletekig nyitott, veszedelmesen őszinte forma vendégszeretetét élveztem mindaddig, amíg a szövegfolyam egy ponton meg nem szakadt. Az Ötvenhatos regény ugyanis nem lineáris elbeszélés. Montázs és mozaik, mentalitástörténeti tabló; egyúttal tudattükör, amely olvasóját is önmagával történő szembesülésre készteti. Nem könnyű, s főként nem kíméletes olvasmány. Mondhatnám: gyakorlókönyv – edzésnapló mindazoknak, akik érteni akarják, mi a különbség vegetálás és egzisztálás létszerű gyakorlatai között, akik kíváncsiak arra, mi volt a tét, mi tündökölt fel és fordult önmaga ellentétébe 1956 forró őszén. Osztovits Ágnes kitűnő korabeli cikkét idézve: „Karátson meggyőző erővel bizonyítja, hogy a Duna elterelése közel sem csupán környezetvédelmi ügy, hogy a vízlépcső nem egyszerű tájrombolás, nemzeti szuverenitásunkról, a jövőnkről szól, mint 1956.”
A regényt olvasva egy-egy pillanatra világossá vált a 2006-os naplójegyzetemben „szürreális”-nak nevezett „látomás” értelme, jelentősége. Miről is van szó?
Már a kétezres évek közepén, a krisztinavárosi Alagút sörözőben Faludy Györgyöt, Tandori Dezsőt, Solymossy Pétert és más „nagy koponyák”-at faggató-hallgató gimnazistaként tapasztalnom kellett: sem 1956, sem az azt követő, úgynevezett Kádár-korszak megítélését tekintve nincs Magyarországon össztársadalmi konszenzus. A mélyebb okokról csak egy bő évtizeddel később, Csalog Zsolt életművét kutatva lettek konkrétabb fogalmaim. Csalog Heltai György-portréjának sajtó alá rendezése során szisztematikusan olvastam végig mindent, amihez ’56 kapcsán hozzájuthattam. De az többnyire mind csak forrás és szakirodalom volt.
Karátson műve abban a tekintetben is nóvum, hogy – a történeti munkákkal és memoárokkal ellentétben – nem a tényeket és az emlékeket igyekszik rekonstruálni, hanem saját mitológiát teremt. Hadd idézzek itt két kulcsfontosságú szakaszt a kötetből! „Regényt kell írni, regényt! és nem memoárokat. Ki kell fejteni mindent hosszasan, zavarosan. Ahogyan a természet dolgozik. Mindent felejt és mindenre emlékezik.” Ez a könyv „egyben életem regénye is, vagyis maga az életem. Minden egyéb, ami tapasztalásom körzetén kívül esne – és személyes tapasztalásról beszélni ebben az autisztikus regényben tautológia volna –, ha tetszik, akár nemlétezőnek is tekinthető”.
Mármost az Ötvenhatos regény elbeszélője szerint sem a Kádár-kor, sem az 1989-es fordulat nem zárta le a forradalmat. Az MSZP nem határolódott el az MSZMP-től (hogy is tehette volna: egyik miniszterelnöke karhatalmi, a másik III/2-es múlttal rendelkezett), az SZDSZ pedig az 1994-es koalícióval legitimálta azt az utódpártot, amelynek vezetői – idézek a regényből – „Nem szeretik a forradalmat és a Dunát és az erdélyieket és a felvidékieket és a vajdaságiakat és a kárpátaljaikat és az egyházakat és a gazdákat, úgy általában senkit sem szeretnek.” Az önmagát „ős”-liberálisnak tekintő Karátson Gábor a paktum idején már évek óta nem tagja az SZDSZ-nek, sőt a liberális mainstreamtől is messze távolodott. „Kicsoda nálunk a liberális?” – teszi fel a kérdést az Ötvenhatos elbeszélője, majd így felel: – „Akiben égő türelmetlenség él minden másféle véleménnyel szemben.” Más helyütt azt olvasom: „A demokratikus ellenzék úgy tett a diktatúrában, mintha az demokrácia volna, és ennek fejében […] 1994-ben és 2002-ben is úgy tett (kénytelen volt úgy tenni), mintha az MSZP egy demokratikusan akár csak el is képzelhető politikai párt volna, és segített az MSZMP egész történelemszemléletét és hatalmi struktúráját visszahozni.” További két sorsfordító nemzettörténeti mozzanat kap még strukturális hangsúlyt a regényben: a Duna elterelése elleni civil forradalom, amelyet szintén levertek, és a 2004. decemberi népszavazás a kettős állampolgárságól, ahol a nemzet egyik fele – az 1957-es május 1-jei felvonuláshoz hasonlóan – elárulta a másikat. Az Ötvenhatos regény narratívájában tehát ’56, ’57, ’86, ’89, ’94 és 2004 ugyanegy történet variációi.
Karátson Gábor értelmezése bátor, egyéni, úgynevezett „erős olvasat”. Jól tükrözi ezt könyvének recepciója is. Találóan mutatott rá Pécsi Györgyi, hogy a könyvet forgatva „Senki sem azt kapja amit (el)vár. A ’baloldal’, mert [Karátson] nem kiegyezéses regényt írt, nem oldozza föl a (poszt)kommunistákat, s mert a szabadságeszme elárulásával vádolja a liberálisokat. A ’jobboldal’, mert regénye nem a nemzet hőseposza lett, hanem valamiféle gyanús »posztmodernkedés«.” Márpedig ha így van, összegez a kritikus, „az azt jelzi, a történet valóban nincs lezárva, a szerző koncepcionálisan ráhibázott valami lényegesre.”
Visszatérve a Mesterrel való 2006-os látomásszerű „találkozásomhoz”, Fodor Miklós gyönyörű esszéjét idézem, holott saját élményem apropóján akár magam is írhattam volna a következő sorokat, mert hisz pontosan ugyanarra a következtetésre jutottam, mint a Hitel folyóirat kritikusa: „Az emberi jel, az általa épp így látott Ötvenhat is jel. E jeles ember által érintett minden tény jellé is válik: a jel bélyegét kapja." Karátsonban én – anélkül hogy olvastam volna magnum opusát – ösztönös ráérzéssel a teljes szellemi és lelki szabadság, a belső béke, a be nem fejezett forradalmiság magatartásmintáját pillantottam meg.
Egyetlen aggodalmam, hogy vajon jel maradhat-e továbbra is az író-festő-környezetvédő polihisztor az újabb nemzedékek számára. Az ezzel kapcsolatos bizonytalanság tulajdonképpen magában a regényben is benne van, amikor az író a rá jellemző nyers őszinteséggel „autisztikus”-nak nevezi művét.
Később egyes kritikusok, így Rácz Péter, Radnóti Sándor és M. Nagy Miklós, különös hangsúlyt adtak ennek a kifejezésnek. Utóbbi így írt: az Ötvenhatos regény „autisztikus hatást kelt: nem számít az olvasói reagálás, csak az agyunkban kavargó emlék- és tudatfolyam minél precízebb rögzítése számít.” Kis túlzással ugyan, de a lényeget tekintve igaza van a kritikusnak. Nem a mű, az Ötvenhatos regény a jel – ’56 jelképe, inventáriuma, szubjektív krónikája stb. A Műhöz vezető emberi út mint mű, vagyis Karátson Gábor maga a jel.
Thimár Attila barátom alapos, tanulmányigényű recenziója végén szintén fölteszi a féltő-óvó kérdést: vajon „azon olvasók körében, akik nem ismerik már az 1970–80-as évek Magyarországát, mennyire lesz megvilágító erejű e mű. Mennyire teremt világot Karátson, avagy mennyiben hagyatkozik rá saját élményanyagára, és ezzel óhatatlanul elzárja azt a mai, húsz év alatti olvasók világától? Pedig éppen nekik lenne legfontosabb megismerni 1956 máig tartó történetét.” A kérdést Fodor Miklós sem kerüli meg: „Átadható-e Ötvenhat élménye a mai nemzedéknek? – ez a »regény« ki nem mondott alapvető gondja.”
A válasz nem könnyű. De egyvalamiben biztos vagyok. Karátson Gáborról, az emberről és művészről beszélnünk, írnunk kell továbbra is – méghozzá kitartóan, szisztematikusan. Működtetni kell az Archívumot (nem raktárba száműzni – akinek szól, értse jól!), becsempészni az Ötvenhatos regény legszebb, legmélyebb részleteit a középiskolákban használt irodalmi szöveggyűjteményekbe (hallja meg ezt az is, aki az Alaptanterv fölött diszponál!), bevinni hősünk életművét az egyetemre, fiatal kutatókat vonni be az újraértelmezésbe. Utcát, teret, művelődési házat kell elnevezni Karátsonról – pénzérmére verni, szoborba önteni arcképét – hogy millió és millió újabb találkozásra nyíljon lehetőség. A Tokaji Írótáborban is beszélnünk kell róla – emléktábláját föltenni a Millenniumi Irodalmi Emlékfalra. Nevével evezőstúrákat szervezni, díjat, ösztöndíjat alapítani. Ez a mi felelősségünk. A többit, meglátják, a személyiség csodája teszi majd! Ezt tapasztalatból mondom.
Az írás a 2025. május 28-án, a Kertész Imre Intézetben megtartott Karátson 90 című tudományos konferencián elhangzott Két találkozás Karátson Gáborral című előadás szerkesztett változata.